A hármas egység elve a Bonsai világában
Olyan iromány megírásába kezdtem, melynek oka talán a tapasztalatlanságom, esetleg az információim hiányossága. Az ok egy kérdés, melyre nem találtam gyors és megnyugtató válasz, ezért magam indultam neki megkeresni azt.
A cikk végére mindenki eldönti, hogy megtaláltam-e?
A nevezett téma pedig a hármas egység. Mint lelkes bonsai iránt érdeklődő sokszor ütközöm ebbe a fogalomba, mely igen sok fejtörést okozott nekem eddig. Ki tudja, talán még fog is. Sok helyen olvasható, főleg a kiállításokkal kapcsolatos témákban, hogy a hármas egység alkalmazásával állítanak ki a résztvevő művészek. A kompozíció tartalmazza a bonsai-t, mint a kompozíció lényegi részét, egy hátteret (egy nem túl nagy, és hangsúlyos látképet), valamint egy előteret megelevenítő Kusamono-t, vagy Suiseki-t.
És ennyi.
Tehát, ha a fácskám mellé rakok egy rücskös kavicsot, és édesanyámék hálójában lévő kínai tusfestményt (ami egyébként az egész kompozíció legdrágább tagja lenne), akkor mehetek kiállításra?
Ugye érezzük, hogy ez nem elég, hogy valami sántít.
Nekem sántított.
Kell, hogy a három dolog kompozíciót alkosson.
Emlékeim között kutatva eszembe jutott, hogy tanultam a középsuliban a dráma hármas (tér, idő, cselekmény) egységéről. Ez minden reményemet be is váltotta. Megvan az összetartó erő, a sztori egymással összefüggő három eleme. Az előtér, aztán a háttér és a téma mint egy színi előadás díszletei működnek, ahol a fa a cselekmény. Arról szól minden!
Ez a kohéziós szisztéma képes kiszűrni azokat a számomra eddig is előtűnő hibákat, mint az akármilyen kavics illetve az akármilyen háttérkép alkalmazását.
Történetesen, ha egymás mellé rakom az új hajtásokat hozó fikuszomat a sárgás barnás lombját hullatni készülő szilemmel egy őszi kiállításon...
Ezzel meg is nyugodtam. Megnéztem néhány kiállítási képet, és igazolódni látván elméletem, és felismerésem lezártnak tekintettem a témát.
Majd jöttek a bonyodalmak. Kiállítási képeket nézegetvén bőven akadtak olyan kompozíciók, amelyek egyáltalán nem tetszettek, bár az említett elvnek maradéktalanul megfeleltek. Aztán vannak olyan művészek, akiknek a kiállítási munkájukat nézve, bár nagyon tetszenek, de inkább valami fantasy világában éreztem magam, mint egy valós történetben.
De nem baj, hisz ez a művészet, mondtam magamba.
Később rátaláltam egy japán, és egy fülöp-szigeteki kiállítás képeire, melyekben kiemelten a hármas egység került bemutatásra a szervezők szerint. Élmény, gyönyör, és a „hoppá érzés”! Ezerrel minden egyes fánál…
Ám a kiállítók csak a fákat vitték önmagukban. Sok esetben még egy paraván vagy elválasztás sem volt. Itt az általam fellelt hármas egység nem jelent meg, viszont a fák gyönyörűek, elragadóak voltak önmagukban is. Ráadásul mindegyik körüljárható, vagy forgatható volt.
-Ilyen esetben nem kell a hármas egység?- kérdeztem magamtól
-Ezeknél nincs rá szükség. – tudtam be válaszként.
Ezzel együtt azonban éreztem, hogy elméletem a hármas egységről gyenge lábakon áll, teljesen meginogva. Ami végleg kicsapta nálam a biztosítékot, az a Szentháromság vasárnapjának, ünnepi miséjének prédikációja volt. Az Atya a szentháromság megfogalmazásához példaként a hármas egységet, mint filozófiai fogalmat használta.
Hoppá!
Ezek szerint kell, hogy legyen egy komplexen létező hármas egység is! Egy szimmetria, mint az osztott oszthatatlanra, amit átültethetnék a bonsai művészetre is!
Heteket kutattam, és nem találtam semmit, nem hogy a bonsai-ozás elvi gyökerének tekinthető hármas egységet, aminek ráadásul megfigyelhetőnek és mérhetőnek kellene lennie. Kínomban elkezdtem más japán művészetekben kutakodni: Aikido, Juijitsu, japán festészet és költészet.
Így találtam rá egy cikkre, ami szerintem a legjobban leírja a hármas egységet, és a legjobban be is mutatja a Haiku-n keresztül.
Szepes Erika; Haiku: egység – teljesség – magány című cikkére (Parnasszus, VII. évf., 1. szám, 2001. Tavasz, 106-120. oldal) .Mindenkinek ajánlom ezt a cikket olvasásra, az elejétől a végéig.
Ebben megtaláltam minden, amit a hármas egységről, illetve a Japánok által elérni kívánt teljességről tudni kell. Amit a japánok olyan jól csinálnak, az elvi hátterét a lehető legkisebb terjedelem és méret megvalósításával.
A Lényeget!
Tehát a megkívánt harmonikus egységet (teljességet) a hármas egység elvén keresztül megalkotva nem csupán azt jelenti, hogy van előterem meg hátterem, amik között időbeli, térbeli, és egy fikció béli kapcsolatot tudok kreálni. Hanem azt jelenti, hogy az elemek között, melyeknek, mint a haiku-k sorainak, funkciójuk van!
-Hangulatot, képet írnak elő a kompozíció mondani valójának.
-Egymást erősítik ellentéteikkel.
-Kapcsolatot teremtenek egymással.
-Következnek egymásból, egyértelműen, vagy váratlan módon.
-Túloznak a kifejezés érdekében úgy, hogy nem írnak körül.
-És értelmük van együtt és külön-külön is!
Ha ténylegesen végig tanulmányozzuk az elemek szerepét, akkor keretbe tudjuk foglalni, hogy mitől lesz meg egy fában az a már többször emlegetett „hoppá érzés”. Rájövünk, hogy miért fontos egy Kusamono (mint kiegészítő növény), illetve, egy Suiseki megfelelő kiválasztása.
De azzal, hogy ezt így leírtam, még nem nagyon tudja az olvasó, hogy akkor tulajdonképpen, hogyan is tudunk a hármas egység elvén keresztül kiállítani? Nos, ha jobban elemezgetjük a hármas egységet, akkor észlelhetjük, hogy az néhány dolgot eleve kizár, illetve eleve szükségesnek ítél meg. Ez adja a teljesség érzetét, a harmóniát, és a természetességet.
Hát igen! Ha jól megnézünk egy érintetlen tájat, vagy annak csak egy fáját, akkor felismerhetjük, hogy a természet nagyon alaposan követi a hármas egységet. E miatt találjuk olyan szépnek. Azt is láthatjuk, hogy a művészi kéz által készülő fát is az említett elv elérése érdekében kell - a természeti adottságoknak megfelelően – korrigálni az őket ért behatásokkal szemben.
De térjünk vissza a témánkra.
A hármas egység elve kizárja, mind a kompozíció egészére, mind az elemekre külön-külön:
- a szimmetriát,
- a párhuzamosságot
- és az egyvonalúságot.
A szimmetria a természetben nem létezik, még az emberek két arca sem szimmetrikus. A szimmetria csak emberi behatás által jön létre, emiatt műnek, természetellenesnek, lezártnak, és kötöttnek hat.
A párhuzamosság sem megengedett, hisz az a kettő különbözőt jelenti, az egymás mellettiséget, az elzárkózást, a függetlenséget szimbolizálja, ami szintén megtöri a harmóniát, amiben minden mindenből következik, és ezzel egy egységet alkot.
Az egyvonalúság is kerülendő dolog, hisz rontja a térbeliséget, és azt sugallja, hogy a közbenső elem, vagy elemek, következtetődnek egymásból, így megjelenítésük nem hoz új tartalmat, tehát fölöslegesek. Ezzel együtt az ilyen kompozíció felsorolás szerűvé, túlzottan magyarázóvá, és ezért érdektelenné, és unalmassá válik.
A beállítás során ügyelnünk kell, hogy kerüljük a kiállított elemek egymás mellé, alá, fölé, vagy egymással egy vonalba kerülését. Ezen kívül kerüljük a kompozíciónk más környezeti hatással való egybevágását (pl.: asztal, ablak, más kompozíció), hisz az megtörheti a kompozíció, illetve az egyes elemek működését, mondani valóját, és ezzel együtt a kiállítani kívánt egységet.
A hármas egységből azonban ugyanúgy következik is néhány el nem hanyagolható dolog, amelynek kifinomult használat adja meg a művészi beállítás sava-borsát.
Ezek pedig:
- az aszimmetria,
- a disszonancia és
- az üresség.
Az aszimmetria alkalmazása tűnik először a legkézenfekvőbb dolognak, hisz a bonsai-ok lombkoronája általában ezt jeleníti meg a nem egyenlő szárú háromszöggel körbezárható formájában. Ám az aszimmetria kérdése ennél sokkal bonyolultabb, mind az egyes elemek (bonsai – azon is belül látható gyökerek állása, gyökérnyak, törzs, és a korona; a háttérkép – annak a kitöltöttsége, súlya stb.; a kiegészítő növény, vagy miniatürizált táj – forma, szín, saját hármas egység rendszer, stb.) önnön, illetve egymás helyzetévez viszonyított aszimmetria. Az aszimmetria felelős a hangsúlyozásért és az irányításért. Az aszimmetriánk súlyozása, általában a bonsai-ra esik, de eshet a kusamono-ra, vagy suiseki-re is, illetve a fa és kiegészítőjének harmónikus kettősére is. Ezt nevezzük a kompozíció fokuszának. Ha a Haiku leírása szerint nézem, akkor a bonsai hangsúlyozása a formai (mint az 5 – 7 – 5 soroknál, ha a tartami rész a második sorral esik egybe), míg a kusamono, vagy suiseki hangsúlyozása a tartalmi (mint amikor az utolsó sor disszonanciája okozza az első két sor értelmezését, és az egész vers harmóniáját) súlyozás. Egy bonsai kiállításon nem fogunk olyan kompozíciót találni, ahol a képen van a fókusz, hisz nem az a téma. De az elvi lehetőség nem kizárt. A vallási képeket szokták tárgyakkal, illetve növényekkel hangsúlyozni.
A disszonancia felelős a kohézió erősítéséért, a kíváncsiság, az érdeklődés felkeltéséért, és a „hoppá érzés”, a poén kiváltásáért. Ez az az eszköz, aminek a használata a legnehezebb, ami az adott művész ismertetőjele. A disszonancia megfelelő használata adja át a kompozíció tartalmát. Ez az, aminek a feladata, hogy vezesse a szemet a fókuszpontba és ott kiteljesedjen. A megfelelően használt disszonancia teszi élvezetessé a látványt, felelős a kompozíció ritmusáért. Bár a disszonancia elüt környezetétől, mégis azzal teljes összhangot kell, hogy alkosson. Összekötő elemként kell funkcionálnia.
Az üresség, mint a japán művészetek jellemző vonása, a bonsai művészet kompozíciójában is különleges szerepet játszik. A japán művészetekben az üresség a tömörítés, kicsinyítés, egyszerűsítés hatására jön létre. A jól megjelenített üresség tölti ki tartalommal, értékkel a művet. Minden japán művészetben máshogy jelenik ez meg. Az Aikido-ban például a nyitott tenyér, a Haiku-ban a nem részletezett tájkép (őszi fák terén), a bonsai kompozícióban a felhasznált bemutatási terület. Egy fát tekintve a lombozat ritkasága, sűrűsége. A művészi üresség köti össze a művet, és a szemlélőjét, ráhangolódva kettejük harmóniájára. Ugyanis a szemlélő tölti ki tartalommal az alapján, amilyen ismeretanyaggal ő rendelkezik. Ez a szerves kapcsolat, ami a működtető eleme a művészetnek. Ennek kell elvarázsolnia, elgondolkoztatnia vagy meghökkentenie a szemlélőt. Ha a szemlélő nem tudja kitölteni ezt a teret, akkor a művész nem érte el, amit akart. Ha mindenki ki tudja tölteni az ürességet, akkor a művész mestere a műnek.
Vegyük a fent említett példákat.
Egy aikido-s ismerősöm mondta mindig, hogy az aikido-s számára minden a nyitott tenyérrel kezdődik. Ha olyan elé kerül, aki ismer, akkor kezet fog veled. Ha olyan elé kerül, aki nem ismer, akkor meghökken. Ha olyan elé kerül, aki meggondolatlan, akkor az megtámad. Azt, hogy ki mit csinál az adott helyzetben, az nem rajtad múlik. A jó mestert az különbözteti meg másoktól, hogy ővele szemben senki sem meggondolatlan.
Ha a haiku hasonlatot nézzük, akkor mindenki szeme előtt megjelenik egy őszi táj, sárguló levelű fákkal, levélhullással, esetleg szellővel, némi melankóliával, vagy merengéssel fűszerezve, ha versben megjelenik az „Ősz” szó.
És itt jutunk el a bonsai-ozáshoz. Az üresség itt is elengedhetetlen, ha fára önmagára nézzük, akkor a lombozat vagy a látható gyökérzet helyes térkitöltése meghatározó. A gyökérzetnek a stabilitást kell sugallnia, míg a lombozatnak karaktert kell adnia, és látni kell engednie a törzset, anélkül, hogy a kopaszság, vagy az ághiányosság érzetét keltse. És lombozat „földtől” való távolsága sem mindegy…
Egy háromelemes bonsai kompozícióban is rendkívül fontos az üres tér, illetve a kompozíció terének helyes feltöltése. A kiállítások egyik rákfenéje a tér. Ugyanis a különböző kompozíciók különböző nagyságú teret igényelnének. Megfordítva: a bonsai mestereknek úgy kellene megalkotni a kompozíciót, hogy az megfeleljen az adott térnek. Szinte minden kiállításon találkozhatunk olyan kompozícióval, ami túlzsúfoltnak tűnik, vagy egyszerűen szétfolyik. Aztán jön a panaszkodás, hogy nem értem xy fája miért jobb, vagy rosszabb, pedig, ha egymásmellé raknánk őket, látszana az igazság. A tér helyes kitöltése bonyolult dolog. Szerintem a legtöbben ezt is érzésre csinálják, aztán vagy sikerül, vagy nem. Pedig ennek is megvan a megfelelő képzési módszere, mint a fényképezésnél. Először is az elemek mindegyike aszimmetriája, illetve súlyozása alapján irányított a kompozícióban, tehát a kép, vagy jelenet akkor áll össze, ha a kompozíció irányítása egységes. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki egy fele néz. Ez is érdekes kompozíciót eredményezne, amolyan hajó a tengeren típusú hatást. A lényeg, hogy az irányítások egy úgynevezett gyújtópontban találkozzanak. Mint az írásvetítő fényénél a párhuzamos csíkok. Ezzel együtt a térnek és a kompozíció üres helyeinek akkoráknak kell lennie, hogy a kompozíció aszimmetriája, és arányai összhangban legyenek. Ez segíti a szemlélőt, hogy kapcsolatot keressen, hogy ki tudja tölteni tartalommal a kompozíciót.
Fentiekből is láthatjuk, a hármas egység elve fontosabb és komplexebb dolog akár filozófiai, akár gyakorlati szempontból vizsgáljuk, mint ahogy azt, a legtöbbünk elsőre gondolná. Ha jól megfigyeljük az egész bonsai-ozást ez hatja át. A tökéletesre, a teljesre való törekvés. Minden szabály, amit használunk a bonsai kialakításakor (pl.: metszési szabályok, edényalkalmazás, edényben való elhelyezés szabályai stb.), még a legapróbbak is a hármas egységből következnek és nem öncélú törekvések eredményei. A legszebb benne az, hogy anélkül is működik, hogy azt tudatosan használnánk.
A természetes szépérzék ugyanis ennek a mértéke!
Ettől függetlenül az lenne a legjobb és a magyar bonsai kultúra számára a legüdvözítőbb, ha mindenki tudatosan igyekezne csinálni.
„Egy fejszével egy paraszt is agyon csap egy katonát, ha az övéiről van szó”
Meg nem nevezett Magus KM
Gerzson20
